A népművészeti motívumokról

Népművészeti motívumkincseinket, a titkos régi jelentéstartalommal  bíró formákat szeretném beleszőnia mai életünkbe egyes alkotásaimon keresztül:

 NÉPMŰVÉSZETI STÍLUSELEMEK

A népművészeti szimbolikus gondolkodásmód, a köznyelvi képes beszéd és a rajzolt jelképek évezredek óta az emberiség közismert és nélkülözhetetlen eszközei a népművészeti díszítőelekeknek. Ezt az eszköztárat megismerni annyit jelent, mint a kultúra egyik fontos beszédmódját megtanulni és megérteni a gondolat kifejezésének egyedül az emberre – adott esetben a magyar emberre – jellemző módját. A szimbólum legfontosabb tulajdonsága -, mint minden jelé -, hogy helyettesít valamit. A tárgyak, az állatok, a virágok valamilyen elvont eszme jelképei. Az emberi kultúra elválaszthatatlan a jelek és a jelképek használatától. Jelképeink alakítják a mi világunkat, de mi is alakítjuk jelképeink világát. A jelképek vállalásával a közösséghez való tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai vagy vallási képzetek elfogadását, a ritualizált viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek rendszere a kultúrákban az identitás megerősítése.

A magyar népművészeti szimbólumokról már a múlt század végén gazdag – ki nem elemzett – motívumgyűjtemény jelent meg Huszka József tollából¸ ebbe az irányba kutatott gróf Zichy Jenő és Posta Béla is. Huszka József (1854-1934) élete munkásságát a következőkben foglalta össze: “A magyar ornamentikának olyan a jellege, amilyen a germán szomszédság ízlésében teljesen hiányzott. Főeleme a növényi motívum… A honfoglalók ornamentikája magában áll. Akár egészében nézzük az ékítményeket, akár összetételükben vesszük figyelembe, vagy egyes apró elemeit vizsgáljuk, a kutatás eredménye mindig az, hogy ez az ízlés nem a mai hazában született“. Pekár Károly 1910-ben így fogalmazott: “A honfoglalók művészete a magyar népi ornamentikában őrződött meg”. Dievald Kornél 1927-ben írt munkájában pedig ezt olvassuk: “A székely házak pazar ornamentikájukkal, rovátkolt fafaragásaikkal és szerkezeteikkel ősi stílust örökítenek meg”.

A magyar népművészet azért színesebb, mint a környezetében élő népeké, mert motívumvilágában olyan elemek is szerepelnek, amelyek a Kárpát-medencében a magyarok beérkezésekor nem voltak jelen; a magyarság ezt magával hozta távoli hazájából. Ezek nem másodlagosan “átvett” elemek, hanem a magyarság mentalitásához kötöttek és olyan mélyen beivódtak lelkivilágunkba, gondolkodásmódunkba, hogy annak meghatározói lettek. A honfoglalás idején hazánkban nem épültek kőkatedrálisok, olyan épületek sokasága, ahol őseink motívumvilága megőrződött volna. Lassan azonban a múlékony anyagok – fa, bőr- textil – jelképrendszere áttevődött a későbben faragott kövekre. A tarsolylemezek kör palmettadíszei szinte azonos formában jelennek meg a veszprémi székesegyház kövein; a párkányköveken levő háromágú palmettalevél még megtartotta a tarsolylemezen látható éles formákat. Népünk az élet nagy kérdéseiben még ma sem a jelenben él, hanem múltjának emlékeibe húzódik és az öregektől tanult szokások szerint intézi a maga életét. A magyar népművészetnek még ma is megvan a szerepe abban a kristálytiszta szerkezetben, amely eleink világát olyan egyszerűvé és széppé tette, bár a modern idők ebből sokat elkoptatnak, elsilányosítanak.

Tájegységek

Ősi magyar hitvilág Európa szívében

Az ázsiai egyistenhitről őseink egy része már a X. században, nagyobb részük a XI. században tért át a keresztény vallásra. Az új vallás számára templomok, kolostorok épültek. A keletről hozott népművészet és ötvösipari díszítőművészet továbbélés mellett az új épületek új alkalmazási lehetőségeket nyújtottak. Önálló építő- és kőfaragó műhelyek alakultak Pécsett, Esztergomban, Jákon és másutt. Mivel a kőfaragó művészek magyar emberek voltak, így megjelent ősi motívumvilágunk a jáki templom kapubélésén, a bényi és az esztergomi templom faragványain. A sárközi deszkakerítések pártázata a gótikus épületek párkányzatain jelennek meg. Az új vallás egyházpolitikai szempontból kénytelen volt engedményeket tenni; az ősi szimbólumok keresztény jelentést kaptak. Ilyen “kettőséget” láthatunk a Képes Krónika illusztrációin. A reneszánsz korban Magyarországon elsősorban az olasz reneszánsszal kerültünk kapcsolatba, melynek díszítőművészetében ott van a tulipán pl. Kinizsi Pálné imakönyvén és a Corvinák díszítményein. A Mátyás király udvarában élő illusztrátorok a magyar nép díszítőművészetének formakincse szerint díszítették a Corvinákat.

A barokk időkben a népművészet a polgári társadalomban főleg a fejfákon, a székhátakon, a ládákon és más bútorokon jelentkezik. Vannak kopjafaszerű fejfák haránt rovátkolással, fenn faragott tulipán-formával, van átmeneti stílusú fönt kivágott tulipánforma; alatta a lépcsőzetek kivágások már csak halványan emlékeztetnek a kopjafák rovátkáira, ugyanakkor a fejfa szélének vonalvezetése barokk jellegű. Végül van olyan fejfa is, amelynek profilja teljesen barokkos, de készítője a barokkos fejfát sem tudta elképzelni tulipán nélkül, ezért kivágás helyett ráfestette. A fejfa készítőjét a meggyökeresedett néphagyományok késztették arra, hogy a tulipános díszítés-technika- és stílusváltás ellenére is megtartsa. A székhátakon is a barokkos profil mellett ott van a faragott vagy festett tulipán. A tulipánnak ez a kiemelése nincs meg a nyugat-európai díszítőművészetben. Ahogy az ősi magyar zene asszimilálta az idegen hatásokat, úgy asszimilálta népi művészetünk is a reneszánsz vagy későbbi nyugati tulipánformákat; azokat az ősi formára egyszerűsítette le.

Ősi magyar népművészeti motívumok

A magyar népművészeti formákra az egyszerű, világos és átlátszó dialektika a jellemző. Ember- és mitikus alakjait különböző geometrikus formákba vagy virágmintákba rejti. A természet a maga változatos forma- és színvilágával szembesül ebben a művészetben az örök emberi értékekkel: a képzeletvilággal, az absztrakciós képességgel és a misztifikáló hajlammal. Azzal, hogy az ember – a népművész – alkotásába mindig belead egy kicsi önmagából is, egyéni színt, személyes varázserőt ad az előállított tárgynak, Minthogy azonban egyetlen alkotó sem lehet független az őt érő hatásoktól, a népi alkotó is kompiláló, mert népi csoportja érdeklődését, lelkivilágát és társadalmi ösztönzőit helyezi át a tárgyba, de azokban az emberiség örök értékei is ott vannak; átszüremlenek az egyén és a nép zsilipjén.

– A szalagfonat ősi jelkép, tulajdonképpen két kígyó összefonásából keletkezett. A szalagfonatokat mint az isteni végtelen erő megtestesítőit kell látnunk. A magyar mitológiában a kígyó jó állat, a ház lakóinak őrzője, amely üdvöt és szerencsét hoz; benne lakik az ősök szelleme, ezért megölni nem szabad. A kígyó ősi időktől fogva termékenység-szimbólum is, ezért kígyófejesek a női karkötők, de jelkép is, mert bőre változtatja színét.

– S-alakúan kunkorodó levélformák az állatok szarv-alakjaiból keletkeztek. A kacskaringók Altai vidéki állatstílus növényformává stilizált motívumai.

– A kettős kunkor vagy bajuszalakú kettős levélformák felett lándzsa- vagy függő csepp alakú formát is találunk, belül egyszerű körrel vagy pávaszemmel való tagolással. A kettős kunkorral a középső levél összeolvadhat.

– A rozetta, rózsácska gyakran fordul elő honfoglalás kori kerek ruhadíszek közepén. Vannak olyan szív alakú formák is, amilyenek az altaji állatstílus motívumaiból fejlődött.

– A virágok modellálása során a sziromlevelek állását gyakran – főleg a népi kézimunkáknál – csak egy-egy kereszttel jelölik. A négyzetbe rajzolt dőlt kereszt férfiszimbólum, amely forgást ábrázol szemben az egyenesen állóval, amely mozdulatlanságot érzékeltet. A kereszt állhat körben is, amely szintén a forgást sejteti. A forgókereszt gyorsan forogva egy kör benyomását kelti, a kör pedig mágikus jelentőségű, amely a népi élet szinte minden területén ma is fellelhető.

– A spirál a körrel, mint elemi alakzattal rokon és lényegében bezáratlan körök sokaságából áll. Így a spirál térben elképzelhető átvágott és eltolt körök összességének tekinthető, amely ezáltal képessé válik a mélység és a magasság érzékletes ábrázolására.

– A szem-dísz. A mag ősi termő erőt jelent, a szem viszont fenntartó isteni erőt.

– A páva a halhatatlanság jelképe, holott eredetileg csak a griff, az örök fény, a világosság volt a halhatatlanság szimbóluma.

– A pálma az “istenfa” alkotója, mert olyan fa, amelyet az ember mesterségesen termékenyít meg oly módon, hogy a hímporzóval behintik a termővirágot. Az életfa vagy istenfa azt a képzetet jeleníti meg, hogy az Isten a fában lakik.

– A gránátalma termékenység-szimbólum, amely a mi Boldogasszony-kultuszunkban is megjelenik.

– A galambok eredetileg az ősi Boldogasszoyny jelképei voltak.

– A napjel. A természetben élő emberek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek. Az ember korán rájött arra, hogy élete legfontosabb tényezőit – a meleget, a világosságot – a Naptól kapja, ezért mindig tisztelettel tekintett ezen égitest felé. Népművészetünkben mélyen konzerválódott a napjel szinte minden formája. A napjel ősi tartalmát ugyan a magyar nép rég elfeledte, de formáját hagyományaiban mélyen konzerválta. Ősi hitregénkben csodálatos szarvas jelenik meg; homlokán fénylik a felkelő Nap, szarva hegyén a Nap fénye megannyi csíkban tündöklik. Tiszteletének tárgyát először kör alakkal ábrázolta; ennek horgas sugarú kör stílusváltozatát a nép “forgórózsának” mondja; ugyanezt a jelet megtaláljuk Kínában és a belső-ázsiai szőnyegeken. A szőnyegszövés technikája alakította ki a “horogkereszt” alakot, amely a csángóknál éppolyan formában jelenik meg, mint Ázsiában. A napjel összetettebb stílusváltozatai is ismertek. Így a székely porszarukon rajta van a napkorong tagoltabb formában, széléből a sugarak örvényszerűen csigavonalas gomolyban csapnak fel. Ilyen napjel díszíti a kínai és belső-ázsiai díszkapukat, kolostorok gerendáit, de a székelykapukat is. A csángó-, a kalotaszegi-, és a székely kapu keleti rokonságát nemcsak szerkezeti, de napjel díszítéses formái is megerősítik. Népünk nemcsak regős énekeiben őrzött meg a Nap csodálatára vonatkozó jelképeket, de a napfordulókor tartott turkajáráskor az ősi jelek rajzolásával is. Ilyenkor teheneik oldalára kerek napjeleket rajzoltak, hogy a mindent éltető Nap viruló erőben és egészségben tartsa meg hasznos jószágaikat.

Mezőkövesdi hímzés

– A nemek ábrázolásában a népi nyelv kerüli a durva megfogalmazásokat; azokat virágnyelvbe rejti. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet. Gyakoribb női szimbólumok a kör alak különböző formái; szimpla, dupla, legbelül maggal, vagy hálóval kitöltött kisebb kör vagy csillag, rombuszformák, szilvamag stb. Férfiszimbólumok: dőlt kereszt, de előfordul álló kereszt formában is. A nemi egyesülést a rombusz alakban vagy körben álló dőlt kereszttel egyesítve jelképezi. Ha az alakokat virágokba öltöztetik, a leány lehet rózsa, búzavirág, egész növény vagy bármilyen más virág, de az égitestek analógiájára Hold, csillag is. A terhes asszonyok analógiásan megvastagodott növényi elemek, a magzatot (szív, háromlevél, kisméretű leveles ág, kis tulipán) mindig magukban hordják, és nemritkán társulnak a beteljesedett szerelem jelével.

– Szerelmi jelképek a magyar népművészetben. A népművészet a szerelmi jelképekben rendkívül szókimondó, ennek oka a természethez való közelség, a “természetes képmások” kézenfekvő használata, mint amilyen a szív és a tulipán. A liliomfélék – köztük a tulipán – a tavasz hírnökei, s mint ilyenek alkalmasak voltak a nőiesség, általánosítva a szerelem jelképes jelölésére. Ezért kerülhetett rá a tulipános ládára, az eladó leányok legfontosabb vagyontárgyainak az elejére. Érdekes, hogy a motívum tulipánt elnevezése egy t-vel több, mint a virág neve, és a legtöbb esetben csak távolról hasonlít virágra, valójában két egymásnak fordított S-ből kialakított jelet ábrázol.

– A szív a szeretet, a megértés, az odaadás jelképe a legkülönfélébb kultúrákban. A szív a burjánzó erejéről ismert borostyán leveléből stilizálódott motívum, és így alkalmas a szexualitás és a testi szerelem kifejezésére. A tulipán és a szív jelképkapcsolat a nő-férfi szembenállás és fizikai különbségek megfogalmazása. Ezért igen gyakran egymásba rajzolják a két jelet a szerelmi ajándékokon. Ilyenkor a tulipán a nőiesség, míg a szív a férfi jelképe.

– Az életfa – erről az előzőkben már szó esett – belső-ázsiai motívum. A földi világot kapcsolja össze a földalatti és a mennyei világgal.

– A szarvasábrázolás. Az ázsiai nagyállattartó népeknek a szarvas sokoldalú élményt nyújtott. A velük való találkozás olyan szarvaskultusz kifejlődéséhez vezetett, amely hitéletüket, mítoszvilágukat mélyen áthatotta. E népeket a “csodaszarvas” csalogatta szebb tájak és jobb legelők felé. Még a túlvilágra is nem egyszer szarvas vitte őket. A megélhetés, a bőség, a gazdagság és a termékenység elválaszthatatlan segítőtársa lett az a csodálatos állat, amelyhez egészen közel sohasem sikerült kerülniük. Őseink levédiai csodaszarvas-mítoszával szinte teljesen azonos szarvasűzés-jelenet látható a dunhunagi 249-es számú Kr.u. III-IV. századból származó barlangtemplomban. Ősi mítoszvilágunkban egy-egy villanásra feltűnő lényében népünk jólétét, az évente levetett agancsa miatt újjászületését vélte felfedezni. A szarvak az erőt, a becsületet, a termékenységet, a szarvasok pedig a hosszú életet és az újjászületést jelképezték.

– A sárkány-ábrázolás. A sárkányt a kínai ember képzelete hasznos és félelmetes állatok formáiból, a szarvasból, az ökörből, a tevéből, a nyúlból, a halból, a vércséből, a kígyóból és a tigrisből alakította ki. Amint a kínai nép a tenger háborgó mozgásából a mitikus sárkányt látta, úgy az ázsiai lovas népek a zivatarfelhő örvénylő, kígyózó mozgásában jégesőt és villámokat szóró sárkány képét vélte felfedezni. Majd ezt a hiedelmet nyugatra vándorlásával magával hozta. A magyarság hiedelemvilágába a sárkány olyan mélyen beleivódott, hogy azt csakis azon területről és azon nép(ek)től vehette át, ismerhette meg, amelynek hitvilágában a sárkány központi szerepet játszott. És ez a nép a Kínai Nagy Fal keleti oldalán élő kínai lehetett – volt. A mai napig ott találjuk népmeséink sárkányt lovagló garabonciás diákjában és a székelykapu tetődíszítésein. Általában mesebeli, egy- vagy többfejű jóakaratú lény, amelyet tisztelni kell, ha megjelenik az emberi világban. Maga a “sárkány” szó más népek nyelvében nem fordul elő, legfeljebb szomszéd népeinknél (románoknál, szlovákoknál és ukránoknál) annyiban, amennyiben ezt tőlünk vették át; úgymond ez Európában magyar eredetű.

Az ősi magyar kultúra továbbélése a népművészeti alkotásainkon

Kelet és Nyugat között sajátos helyet foglal el a magyar népművészet. Nyugattal szemben megőrizte keleti eredetiségét, Kelettel szemben viszont felszabadult a megrögzött formák nyűgétől. Elvont díszítményeire nem mértani számítás a jellemző, hanem az ötletesség, a fordulatosság, a keleti elemek összeszövésének gazdag változatossága, a keleties álomszerűség és végül: a stíluskötöttség betartásán belül a szervetlen elvontságból való szabadulás igyekezete, mely a mértani jellegű díszeknek is kézzelfogható, növényi értelmet szerez. Díszítőművészetünk a természetből meríti ötleteit: növényeket, állatokat elevenít meg és ezeket leegyszerűsíti.

– Népművészeti díszítőelemeinkre jellemző az ötletszerűség, vagyis a kiszámítottság hiánya. Második jellemzője az ösztönös képzetekből szigorú stíluskötöttségen belül termett gazdag változatosság. Harmadik jellemzője a virágok szeretete, s a természet mélységes átérzése, ami nem a természetutánzásban nyilvánul meg, hanem a természet megálmodásában, csodálatos természet megalkotásában, minden mesterségestől való tartózkodásban és az értelmetlenségeket kerülő józanságban.

– Népi, népművészeti díszítményeink elrendezését a szerkezeti érzéken kívül a vonalakban jelentkező indulatok, érzésbeli törvények és ösztönös követelmények szabják meg.

– A szorosság, zsúfoltság következménye olyan magyar sajátság, ami végigkísérhető a legtöbb magyar díszítmény vonalrendszerén. A nép díszítményei nem arra valók, hogy elemeiket megszabályosítsuk és újra összeállítsuk, hanem hogy elismerjük a szellemükben, s a bennük található magyar értékeket, ötleteket, észjárást érvényesítsük a polgári élet követelményeinek megfelelő feladatokban is.

– A magyar népművészeti alkotásokon különösen hangsúlyosak a párhuzamok által kihangsúlyozott ívek és az irányok. Az elsimító átmenetek helyett a magyar a díszítménytől is azt a határozott tagozottságot követeli meg, amit a beszédben is követ: nem vonja össze a hangokat, hanem minden betűt határozottan kimond. A bizonytalanság és a lazaság kerülése jellemző a népművészeti munkák mintáinak elrendezésére.

– Népművészetünk elkerüli a középtengely merevségét. A hosszú középszár merev egyenesének az elkerülése a magyar nép természetes díszítőérzékének nagy kiforrottságára vall.

– Akkor erős bárminek a díszítőjelleme, ha vagy határozott különbség emeli ki, vagy határozott ismétlés követi.

– A díszítmény azért tagolja a felületet, hogy megélénkítse. A magyar népművészet a kuszáltságot ugyanúgy gondossággal kerüli, mint a vonalak lazaságát.

– Ha világos foltot teszünk sötét háttérbe, élesen kiválik, nincs égő fénye. Ha ellenben átmeneti rétegeket, mintegy fényudvart kap a díszítmény, akkor tompa fénnyel ég, mint a lámpás a ködben.

– Különböző díszítésű és díszítetlen rétegek szélességének egymáshoz való arányában, a tömörített dísz és a puszta területek elosztásában, elrendezésében monumentális díszítőerőt fejt ki a magyar. A magyar népművészet hatalmas díszítőereje a helyes arányérzékből következik, amely megszabja, hogy különbözőképp díszített, vagy teljesen díszítetlen területek egymáshoz képest mekkorák legyenek és hogyan oszoljanak el.

– A szerkezet hangsúlyozása különösen a viseletben szembetűnő. A magyar a redőzetet határozott, tömör párhuzamokba szereti rendezni. Kendőket a magyar nő is hord népviseletében, de nem pongyolán, hanem határozott elrendezésben, olyanformán, hogy az is ütemes tagoltságot adjon.

– A magyar népművészet az öltözködésnél kiaknázza a vonalak hatását. A derék karcsúságát hangsúlyozza az, ha a ruha vonala a derékban élesen megroppan és alatta kiugrik. A női felsőtest karcsúbbítására szolgál a szélesen szétálló szoknya, mint kiemelő ellentét, s egyben a vállat is kisebbnek tünteti fel széles harangjával, ezért vesz fel egymásra sok szoknyát a magyar nő. A férfi is tudja, hogy férfiasabb a váll vitézkötéses atillában, mert a vízszintes párhuzamok szélesítik a mellet.

Népművészeti termékenység ábrázolások

Népművészeti termékenység ábrázolások

– A magyar népi viselet nem tarka, hanem komolyan és ünnepélyesen színes.

“A díszítőerő lelki törvényeit hatalmas érzékkel érvényesíti a magyar. Jellemzője az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és a zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, a határozatlan, érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfias elkerülése. A magyar díszítmény nem tarkálló csokor, nem érzelmes vallomás, hanem a népvándorlás porán nőtt bokor, kiaszott legelők szélére zsúfolt erdőség, tarlók véghetetlen fakó izzásában az útszéli fa fekete árnyéka, a mezsgyék virágos élénksége, a hétköznapok hosszú egyhangúsága után a vasárnap öröme, a magyar sors sok megpróbáltatásában az erős jellem töretlen derűje. Csak nagy tisztelettel közeledhetünk hozzá” (Fáy Aladár, 1942).

Aranyszarvas

Népművészeti elemek fölhasználásának helyes útja nem az, hogy a nép díszítményeit egyszerűen átmásoljuk polgári tárgyakra, sem az, hogy a nép díszítőelemeit idegen szellemű tervekbe kényszerítsük, hanem az, hogy aknázzuk ki egyetemes emberi értékeit, s oly nemzeti stílust alakítsunk ki, amely a szellemében és díszítőerejében magyar gyökerű. Minél mélyebben merülünk el népművészetünk ízlésvilágában, annál jobban ráismerünk benne a magunk eredeti ízlésére és egész jellemére.

NÉPMŰVÉSZETI MOTÍVUMAINK EGYIK GYAKORI ALAPELEME: A TULIPÁN

Mit tart az európai “tudomány” a tulipán európai elterjedéséről? II. Mohamed török szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, majd a Kárpát-medence a XVI. század közepéig török kézre került. A mohácsi vészt követően (1526 után) a bécsi udvar érdeklődése a Törökországban termesztett különleges növények felé fordult. Bécs utasította a szultáni udvarnál levő követét, hogy kíséreljen meg tulipánokat beszerezni. 1554-ben a szultán tulipánhagymákat adott Ausztria isztambuli nagykövetének. A növények vizsgálatát a bécsi udvar holland származású botanikusára, Clausiusra (valódi nevén: Charles de l’Ecluse) bízta, aki a hagymákat kísérleti célokra különböző helyekre elküldette (A “tulipán” nevet is Clausiusnak tulajdonítják, aki nem vette át a tulipán török nevét, a “lalét”-t). Holland kertészek neszét vették a különleges növénynek és egy éjjel kilopták a hagymákat a földből. A tulipánok így szabad termesztésre kerültek és gyorsan elterjedtek. Különleges láz, a tulipánmánia kerítette hatalmába Hollandiát; az emberek nagy fogadásokat tettek a tulipán színére, nagyságára és növekedésére.

Tulipa hungarica

Michael.H. Hoog 1973-ban kiadott A tulipánok eredete című munkáját így kezdi: “Négy évszázada ismerik Nyugat-Európában a tulipánt és majdnem négy évszázada úgy tudták, hogy a tulipán Törökországból származik. Azonban a pontos kutatások kimutatták, hogy a tulipánok bölcsőjét Keleten, sokkal távolabb, nevezetesen Közép- vagy Belső-Ázsiában kell keresni. Itt van e növény géncentruma is“. A vadon élő tulipánok “hazája” Közép-Ázsia, ahol 125 vadtulipánfaj ismert. Az elsődleges génközpontja, azaz eredő helye feltételezhetően a Tien-san és a Pamír-Aláj hegység, ahol egy 1000 km sugarú körben 51 fajtája határozható meg. A tulipán Eurázsia területén sokfelé őshonos; Európának is vannak őshonos tulipánfajai. A Kárpát-medencében a Kazán-szorosban és a Vaskapuban él a 40-50 cm magas áprilisi virágzású Tulipa hungarica Borbás – a sárga tulipán; ennek alfaja a Tulipa hungarica subsp. undulatifolia (Roman), a hullámos szélű levelű, illatos virágú lilás portokú magyar tulipán. (Ennek elterjesztése Magyaroszágon folyamatban van.) A tulipán Belső-Ázsiában régtől ismert növény, hagymáját fogyasztották. Amikor bekerült a kertekbe egyúttal dísz volt, és élelemként is szolgált. Ezután, felfedezve a tulipán gyönyörűségét a vezetők kerti díszévé, a hatalom és a gazdagság jelképévé vált.

A tulipán korai Kárpát-medencei és ázsiai előfordulása

A magyar tulipománia 1904-1906-ban társadalmi mozgalmat indított az akkori kormány ellen és jelvényeként a tulipánt választotta. Ekkor politikai céljaik támogatására a magyar politikusok hozzátartozói tulipánkertek alapítására hívták fel a társadalmat. Az első bizonyíték az “ősmagyar tulipán” mellett 1904-ben jelent meg a Kert című folyóiratban Rahiczky Jenő tollából. Vaszary Mihály 1907-ben kimutatta munkájában, hogy a honfoglaló magyarok díszítőművészetében mindenütt megvan a tulipán, sőt ott látjuk az árpádházi- és vegyesházi királyaink pénzein, címereiben, a koronázó paláston, Mátyás király trónkárpitján és főleg régi tulipános ládáinkon stb. E korai szerzők munkáit a “tudomány” nevetségessé téve elhallgattatta. Újabban azonban immár tudományos felkészültséggel előbb Takácsy Elek Hollandiában élő magyar tulipánnemesítő, majd Érdy Miklós publikálták a tulipán-motívum korai Kárpát-medencei előfordulását.

A tulipánnak motívumként való előfordulása időrendi sorrendben visszaszámlálva ma a következő képet mutatja: a XVIII-XIX. századi előfordulása fán, kerámián, tojáson, bútoron, fémen stb. közismert. AXVII.századból – 1692-ből – Miskolcról tulipános tál, 1694-ből Bethlen Kata terítőjén tulipán van. A török idők előtt, XVI. századi, 1520-ban készült Erdődy-Bakócz kódex (E-B Graduále) iniciáléján, az 1515-ből származó Jordánszky Kódex címlapján és Mátyás király bibliájának bőrkötése borítójának mind a négy sarkában van tulipán. A XV. századi Castello Ithalico 1481-ben készült Kálmáncsehi-breviáriuma több lapján, az 1490 előtti Festetich-Kódexen a Kinizsi-címerrel indák közötti madár és számos háromosztatú tulipán látható. Mátyás király és Beatrix címeres tányérján, majolikapoharán és kelyhén tulipános a szegély. A XIV. század egyik 1340-ben készült missáléján, Károly Róbert és Nagy Lajos pénzein az Anjou-liliom szirmai között tisztán kivehetők a tulipánok; a Képes Krónikában és III. Béla király címerében pedig piros mezőben kék tulipánok figyelhetők meg. A XIII. század (Kun László, IV. Béla, II. Endre) pénzei további meglepetést szolgáltatnak. AXII. századi esztergomi királyi kápolna (“ítélkezőterem”) oroszlános freskóján hármas osztatú indavégi tulipánok vannak az 1190-es évekből. Hasonlóak láthatók egy székesfehérvári kőpárkányon és az 1015-ben alapított pécsváradi bencés apátság egyik oszlopfőjén. A XI. századi veszprémi kőfaragó műhely kőfaragói frízeken palmettás tulipán-díszeket alkalmaztak.

1031-ből származik az eredetileg miseruhának készült a XII. században átalakított koronázó palást. Gazdagon díszített szegélyének szimbolikája hármas: emberi, állati és növényi. Szent István közvetlen bal keze felé eső madárpár között egy nagy hármas osztatú tulipán több helyen indavégi tulipánok vannak. A Magyar Szent Korona Szent Tamás képének zománcos lemezén és a felső “Pantokrátor” két oldalán indavégi tulipánok fordulnak elő, de találunk tulipánt honfoglaló magyar szablya markolatán, szíjvégeken és ruhadíszeken. X, sőt a IX.. századba nyúlhat vissza Ajtony címere, amelyen a hátsó lábain álló oroszlán mellső lábai közt piros tulipánt tart. Tulipán látható a szolnok-strázsahalmi tarsolylemezeken. A IX. századra keltezhető az Attila-kardjaként ismert szablyán, – amely Álmosé vagy Árpádé lehetett – indavégi tulipánok láthatók. A IX. századira keltezett nagyszentmiklósi kincslelet 2. számú korsóját indavégi lándzsás tulipánokkal díszítették.

A levédiai Csertomlikben talált kardmarkolat is tulipánsorral van díszítve. A IX. vagy VIII. századi Volga menti Tankajevkán talált tarsolyfüggesztő lemez szétnyitott szirmú palmettás tulipánt ábrázol. Tulipán és szív együtt fordul elő a martinovkai VI. századi szíjvégen és ez előtt számos belső-ázsiai leleten. A Kr.előtti V. századi Altaj-hegységi Pazyrik halomsíros temetkezéseiben bőven akadunk tulipán-ábrázolásra bőrpalackon, rátétes lemezen és szőnyegen. Előkelő szkíta lován pettyes kacagányban jelenik meg a temetkezésnél használt szőnyegen az anyaistennő előtt, aki ülve fogadja az elébe járulót és kezében olyan életfát tart, amelynek számos indás ága hármas osztatú tulipánban végződik. A legkorábbi ismert tulipán-ábrázolás a Kr.előtti VII. századból való egy dél-kaukázusi szkíta leletből Ziwiyeből. Aranyból készült pecsétnyomón öt vastagodó hasban végződő tulipán van.

A tulipánokról szóló munkáját Érdy Miklós így fejezi be: “A magyar díszítőművészet tulipán-motívumát tekintve a szkíta kultúrkör hiedelemvilágáig visszamenő egyezés -, amelynek az ázsiai türk népek az örökösei – jelzi azt, hogy milyen környezetben és hol folyt le a magyarság korai története. Mindezek nem azt jelentik, hogy a tulipán őshazája a Kárpát-medence, hanem azt, hogy ezt a virágot a különféle jelentéseket hordozó jelképeivel együtt magunkkal hoztuk az őshazánkból, ami szükségszerűen egybeesett a tulipán géncentrumával, amely területre az ősi tulipánfajtáknak – vadtulipánoknak – ma is 50-55%-a esik.

A magyar népművészeti tulipánmotívum eredete

Nemcsak a szablya, a lószerszám, az övveret és az íj kapcsolja a magyarokat a keleti népekhez, hanem a tarsolylemezeken, más díszítési eszközökön megnyilvánuló művészi szemlélet is. A vad tulipán géncentruma vidékén a népművészetben korán megjelenik a tulipánmotívum, hiszen a tulipán-motívumot maga a természet kínálja. A sztyep szürke egyhangúságában minden tavasszal újra és újra visszatérő üdítő, felemelő élmény a hirtelen kiviruló vad tulipánok piros, fehér és sárga színfoltja a szerelmi vágy legintenzívebb feléledésének időszakában. A tulipános táj képe lesz a legüdítőbb, legmélyebb természeti élmény a kemény hideg és a tikkasztó perzselő nyár megpróbáltatásaival, szenvedéseivel szemben. A tulipán a szépség, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a kegyelet és az elismerés érzéseit, élményeit keltette fel az ottlakók lelkében; formája és színe pedig ezeknek az érzéseknek lett közvetítője népi művészetükben és közhasználati tárgyaik díszítésén. Ezeknek az érzéseknek időben megszakíthatatlan, nélkülözhetetlen kifejezési vágya, mint minden nemzedék törvényszerű lelki szükséglete, az érzésekkel együtt azok kifejezési eszközét, a tulipánformát megszakíthatatlan időbeli folytonosságban közvetítette számunkra a pusztai élet korszakától egészen napjainkig. Hogy a tulipán, mint díszítőelem milyen mélyen konzerválódott népi kultúránkban, legfőbb bizonyítékát abban látjuk, hogy a keresztény kultúra és a “magasművészet” korstílusainak az ősi világszemlélettel ellentétes minden fölényes hatása ellenére a tulipán-motívum fennmaradt minden népművészeti tájunkon olyan egyszerű formában és alkalmazásban, mint amilyent ősi népdalaink elemeiben és felépítésében tapasztalhatunk. Fennmaradt, mert a nép sok elnyomása között felismerte ősi jelentését, benne népi érzéseinek, vágyainak szabad kifejezési eszközét látta, ez elevenítette fel azt a mélyen konzerválódott közösségi érzést, melyet még a keleti puszták élménye alakított ki a magyar nép lelkében.

Népművészeti, faragott tulipánok

Népművészeti elemekkel díszített kopjafák

Népművészeti díszítéseinken valóban igazolható, hogy a magyar nép a keleti tulipánformát konzerválta hagyományaiba és ez tartalmat és belső jelentést tulajdonított neki. Hogy növénymotívumok tapasztalatai alapján sajátos természeti tájak jellemző növényei voltak, azt a művészetből vett tényekkel igazolhatjuk. Szinte minden földrajzi tájnak volt egy-egy jellemző növénye, mely mennyiségével, képzeletet felkeltő alakjával és színével magára vonta az élményei kifejezésére vágyó ember figyelmét. Ilyen növény volt a trópusi Egyiptom lótuszvirága, az asszírok palmetta-növénye, a pálma, a kínaiak bambusznádja, a japánok cseresznyevirága, a görögök akantusza, a mediterrán népek babérja és a mérsékelt égöv lakóinak a cserfája stb. A pusztai vad tulipán így vonta magára a belső- és középÁzsiai lovas figyelmét. A magyar nép ezer évekig élt a vadtulipán előfordulási tájain, ezért naiv feltételezés az az állítás, hogy a szomszéd népekkel ellentétben csak ő nem alkalmazta népművészetében a tulipánt és azt mai hazájában vette át. Közismert, hogy a tulipán az egész Kárpát-medence összes magyartelepülési tájain díszítő motívum. Németh Gyulatörténész szerint a magyar őstörténet számára a tulipán díszítő elemből és a vadtulipán növényföldrajzából levonható irány ugyanúgy Belső-Ázsia és Közép-Ázsia felé mutat, mint az embertan, a népköltészet, a népdal és minden történeti forrás maga isTulipán-motívum Forrás: http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/index.html

Rendelj egyedi tiffany üvegtárgyat esküvőre, ajándékba, évfordulóra:   info@uvegmuvesz.hu

Vásárolj tiffany üvegmunkákat, limitált számban készült, egyedi üveg ékszereket!

Megvásárolható munkák:Bolt      

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

nyolc + 18 =

Ez az oldal cookie-kat használ, az oldal szolgáltatásainak igénybe vételével beleegyezel a cookie-k használatába. Cookie (süti) szabályzat!

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás